Annie Youser

Odi et amo. Quare id faciam fortasse requiris.
Nescio, sed fieri sentio, et excrucior.

A többit máshol, másvalamikor… hogy hol, még nem tudom, de napokon (talán órákon) belül kiderül. A címet bizonyos okokból egyenként, privátban adom meg azoknak a barátoknak (és esetleg ismeretlen érdeklődőknek), akik kíváncsiak rá. Ja igen, ehhez kell egy cím is… annieyouser – kukac – torzsasztal.hu

Minden jót…

Hű, a mindenit! Megint csak kapkodom a fejem, nem bírom ezt az iramot, ami itt van!

Először is: kézzelfogható távolságba került az új lakás! Olyannyira, hogy tegnap már hozzá is kezdtem a takarításhoz, a festés nyomait nem egyszerű eltávolítani a csempéről, leginkább a konyhával szenvedek, a többi helyiséggel nincs akkora zűr, a nagyszobában például csak a szekrényt kellett kitörölgetni, a fürdőszoba is gyorsan kész lett és az ajtók sem tartottak sokáig. De a konyha… ott jutott bőven nemcsak a festékből, de a hűtő helyén, pontosabban mögötte a csempe megfeketedett, és az előző lakó 1 éves kisfia is rendesen otthagyta a nyomát helyenként. Persze amúgy is a csempe az egyik legkényesebb rész, nagyon könnyen ráragad minden, aztán meg nagyon nehezen lehet levakarni onnan. Úgyhogy van még rendesen munka vele, de nagyon lelkesen szépítgetem!

Másodszor: elkezdődött a valódi, aktív munka a főállásomban, már voltam kinn ügyfélnél is, a sikerességet azért nem garantálom (még lesz egy második forduló), de valahol el kell kezdeni, és a jó az, hogy a nem szerződéskötéssel végződő tárgyalásokból is sokat tudok tanulni. A visszautasítások pedig egyszerűen leperegnek rólam, ami hihetetlen élmény, eddig egyetlen “nem” is az egész napomat el tudta rontani, most meg sok-sok “nem” se tud letörni. Még a sokadik elutasítás után is mosolyogva tudtam felállni az asztaltól és azt mondani: na bumm, folytköv holnap, ha nektek nem kell a biztonság, majd lesz más, aki felismeri, hogy szüksége van rá.

Harmadszor: sajnos rossz hír is van, legjobb barátnőm lelki válságát éli épp. Én meg alig tudok segíteni neki, nem beszélve róla, hogy ebben a helyzetben igazából nem is nagyon akarok belefolyni a történetbe. Neki kell a döntéseket meghozni, én csak annyit tehetek, hogy éreztetem vele, ott állok és ha szükség van rám, jöhet. Jó lenne, ha valahogyan át tudnék adni neki is abból az optimizmusból, ami az utóbbi időben csak úgy buzog bennem! De hogyan lehet átadni, ha ő nem tudja befogadni?

Negyedszer: most direkt ugrálok az események között, mert nem akartam a “rossz” hírt se az elejére, se a végére tenni. Úgyhogy beraktam középre, most meg jöjjön egy újabb jó dolog. Szombaton ismét adtak az egómnak, ami beképzeltség is lehetne, de kit érdekel, mit mondanak erről mások? A lényeg, hogy hosszú évek óta először (kb. gimis éveimre visszamenőleg) újra 36-os méretű ruhát vehettem fel! Egyszerűen fantasztikusan éreztem magam az “új bőrömben”, ráadásul megint voltam fodrásznál is, és nem tudom hogyan kifejezni, milyen érzés, hogy szétfolyó tehén helyett vonzó nőnek érzem magam. Igen, NŐnek! Egészen elképesztő. Szóval szombaton nagyon sok emberrel találkoztam, köztük voltak olyanok, akik legutóbb alig 1-2 hónapja láttak, de olyanok is, akikkel már legalább fél éve nem találkoztam – na, igazából nekik volt a legnagyobb a szemük, amikor megláttak, mert volt, aki csak akkor ismert meg, amikor ráköszöntem – új haj, új arc, új külső, minden együtt volt, hogy megdöbbentsem őket. A régi párom anyja is csak ámult, ami különösen jó érzés volt, tekintve, hogy korábban nem sok pozitív megjegyzést kaptam tőle.

És még egy jópofa élmény. Ma találkoztam egy másik régi ismerőssel, hihetetlen, de épp a napokban gondoltam rá, hogy fel kéne hívni, összehozni egy beszélgetést. Erre nem küld egy sms-t reggel? Együtt ebédeltünk, aztán először beszélgettünk a jelenről, majd kicsit nosztalgiáztunk a múltbéli élményekről. Jó volt visszanézni pár évet, és ahogy az előbb is említettem, a titkok lelepleződésének van itt az ideje, itt is kiderültek olyan tények, amikről sejtelmem se volt eddig. De ez is egy őszinte kapcsolat volt, és ennek hasznosságát igazából most éreztem, amikor nyíltan, gátlások nélkül tudtunk olyan dolgokról beszélni, amiről nem sok ex-pasival lehetne. Nem voltak félreértések, de nem volt szégyen se, amikor ki kellett mondani bizonyos dolgokat. Örülök, mert jól alakul az élete, leszámítva az apróbb zökkenőket, de fantasztikus, hogy ilyen szinten maradt meg a barátságunk, hogy tudom: bármikor, bármekkora szünet után ugyanott folytatódhat a beszélgetés, akár egy félbehagyott mondattal, ahol az előző alkalommal befejeztük. Olyasféle bizalom ez, amit azt hiszem, eddig csak egyetlen emberrel kapcsolatban éreztem, érdekes módon viszont vele sosem volt több a barátságnál, szóval azt mondom, ritka ez a kapcsolat, és pont ezért a szokásosnál is jobban megbecsülöm.

A végére meg már csak annyi maradt, hogy egyre jobban várom a hétvégét, amikor egy rövidke “nyaralás-félére” elutazom néhány jóbaráttal. Izgatott várakozás ez, mert a jelek szerint tele lesz új élményekkel, szórakozással és tanulással, de azt hiszem, lesz mit mesélnem, ha visszajöttünk!

Születésnap a cím… nem véletlenül. De ezt majd mindjárt…

Először is: levizsgáztam! Túl vagyok az első megpróbáltatásokon, bár egy hónap múlva vár még rám egy kiegészítő teszt, de az már gyerekjáték lesz az eddigiekhez képest (elvileg most is megcsinálhattam volna, csak így is sokan voltunk, és a vizsgáztató inkább áttette egy későbbi időpontra). Meg azzal is tisztában vagyok, hogy az igazi neheze csak most kezdődik: eddig elméletben kellett számot adnom a tudásomról, ezután viszont a gyakorlati megpróbáltatások jönnek, és van némi sejtésem, hogy az emberek, akikkel találkozom, nem tűrik sem a pontatlanságot, sem a bizonytalanságot. Érthető is, hisz végül is az ő életükről és az ő pénzükről van szó. Épp ezért mindent megteszek, hogy maximálisan elégedettek legyenek azzal a szolgáltatással, amit rajtam keresztül kapnak meg.

Az is jó érzés, hogy a vizsgán nem “épphogycsak” átcsúsztam, a korábbi teszteket is kimagasló eredménnyel töltöttem ki, és a mai záróvizsga is jól sikerült (annyira nem rossz, csak saját magamhoz képest, tudod, maximalista vagyok), szóval nagyon bízom benne, hogy ha elméletben ennyire jól megy az anyag, akkor a gyakorlati részével sem lesz gond, amikor már “élesben” kell hasznosítanom a tudást.

Ma pezsgőt bontottunk. Na nem a csoport vizsgaeredményére, az még önmagában semmit nem jelent, de megelőlegezett bizalommal mi is kaptunk abból a jutalomból, amit az “öregek” eredményeiért kapott a cég. A kitűzött heti tervet pontosan duplán teljesítették. Az a célom, hogy az elkövetkezőkben én is aktívan részese lehessek ennek a kimagasló eredménynek, nem csak pár cseppecskét akarok hozzátenni a tengerünkhöz, hanem nagy lavórral akarom tölteni azt!

Jó volt hallani, hogy nemcsak én bízom magamban, de mások is hisznek bennem. A vizsgát követő köszöntő után a vezetőm megesketett, hogy mielőtt valami sikertelenség-sorozat miatt elhagynám a céget, inkább beszéljem ki az összes (vélt vagy valós) sérelmemet, ő pedig cserébe megígérte, hogy nagyon oda fog figyelni rám, mert “nagyszabású tervei vannak velem” – vagy valami hasonló, szó szerint nem emlékszem, annyira megilletődtem, de valami ilyesmit vettem ki belőle.

Azért érdekes: belegondoltam, hogy mi minden várhat rám, ami miatt panaszkodnom kéne? Rájöttem, hogy tulajdonképpen nem sok olyan lehet, amit külső segítséggel kell megoldanom, valójában amikor sikertelenség ér, annak az okát mindig magamban kell keresni. Ezt is mostanában tanultam meg. Az életemért, a sorsomért csak egyvalakit tehetek felelőssé: saját magamat! Tegnap olvastam Zig Ziglar könyvében: nagyon sok ember mondja, hogy “a sikereimet csakis magamnak köszönhetem” – de vajon hányan mondják: “a kudarcaimért kizárólag én vagyok a felelős“? Hát ha a siker rajtam múlik, akkor a sikertelenség is, és ha rajtam múlik, akkor a legjobb, ha mindjárt elejét veszem. Úgy kell hozzáállnom, hogy a fejemben előre eldöntöm a végeredményt. Csak hinni kell benne, és akkor azok az események, amik nem úgy történnek, ahogy szeretném, nem tudnak eltántorítani a továbbmeneteléstől.

Ki is mondta? Talán Bob Goshen: “Elvárom a sikert!” Nem remélem, nem szeretném, elvárom! A Siker – a Szerencsével kézenfogva - olyan furcsa lény, aki nem szereti a rosszkedvű embereket. Ha tehát azt akarom, hogy e két jóbarát elkísérjen az utamon, meg még csatlakozhatnak hozzájuk néhányan, Jólét, Vidámság, Szeretet… és hasonló szimpatikus cimborák, akkor én is jókedvű leszek, és úgy érzem, ha én rámosolygok a világra, akkor a világ visszamosolyog rám.

Hát nem szuper érzés így élni?

És mielőtt lemaradna: na ezért születésnap a cím. Mert ma kezdődik életem hátralévő része!

Valahogy furán működik az önbizalom. Amikor az ember szeretné, hogy legyen, vagy jöjjön, akkor mintha direkt ki akarna szúrni az emberrel: juszt se jön. Aztán meg amikor a legkevésbé számítunk rá, valahogy egyszer csak ott van. Na persze biztosan kell hozzá sok minden, ami összeállva szinte vonzza a jó dolgokat. Csak azt nem lehet előre tudni, hogy mi mindent kell összegyúrni, hogy a végeredmény ez legyen.

Sőt: még utólag is nehéz felsorolni, mi minden vezetett ide. Csak azt érzem, hogy régen utáltam magam, na jó, lehet, hogy nem utáltam, de semmiképp sem szerettem, aztán most meg igenis szeretem magam. Jól érzem magam a bőrömben, már nem viszolygok a tükörtől se, és ha valahol ismeretlenekkel kell szóba elegyedni, nem kap el a frász.

Aztán itt van ez a múlt heti tréning is. Eleinte féltem tőle, nem kicsit épp azért, mert riogattak, hogy ez nagyon nehéz, és örüljek, ha péntek délutánra még életben vagyok. Aztán elkezdődött, és ahogy múltak a napok, nemcsak hogy nem éreztem nehéznek, de kifejezetten élveztem. Mi több, egyre jobban tetszett, úgyhogy végül péntekre nem az életben maradást sikerült elérnem, hanem telve vagyok türelmetlen várakozással, mikor tehetek már valami igazi lépést is a céljaim eléréséhez.

A tréningnek vége lett, de azt gondolom, az igazi tanulás még csak most kezdődik. Megkaptuk az alapokat, de ez olyan, mintha megmutatták volna, hogyan kell az Élet Ajtaján kopogtatni. Az ajtó most még csukva van, de hamarosan kinyílik, és belépve rajta új izgalmak, kihívások, kalandok várnak rám. Izgatott várakozást mondtam, és valóban így érzem: olyasmi ez, mint amikor karácsonykor a fa alatt állva már óvatosan oda-odasandítva mustrálgatja mindenki a csomagokat, próbálja a csillagszóró lágy fényében feltűnés nélkül meglátni, vajon melyik csomagra van írva az ő neve, és amikor végre már a kezében tartja, akkor is egyre fokozódik a kíváncsiság, hogy mi rejtőzik a papír alatt. Csak most nem papírba van csomagolva a meglepetés, hanem egy ajtó takarja el előlem, no meg az is más, hogy ezúttal nem egy előre eltervezett meglepetés tárul fel a csomagolás rétegeit lehámozva, hanem ahogy belépek azon az ajtón és lépésről lépésre magam mögött hagyom, magam dönthetem el, hogy az újonnan megjelenő ajtók közül melyik lesz a következő, amelyiken bekopogok és belépek, hogy aztán megint új ajtót keressek…

Ma délelőtt azt mondták sorban az ismerősök, de tényleg sorban, a végén már nem is győztem számolni, hányan jöttek oda azzal, hogy “de jól nézel ki!” És a “köszönöm” után teljes szívemből tudtam hozzátenni: jól is érzem magam! Tényleg jól érzem magam.

Helyre kerültek olyan dolgok is, amikkel korábban nem tudtam mit kezdeni. Részleteiben talán kapisgáltam az értelmüket, volt, amiről azt hittem, már értem, de aztán a történések mindig azt mutatták: még mindig hiányzik valami. Most viszont eddig soha nem látott határozottsággal és bizonyossággal tudom kimondani: Megértettem!

Tele vagyok tervekkel, vannak céljaim és még nem céllá vált álmaim, ezekből is szép sorban célok, majd megvalósult tények lesznek, de csak sorban, mert ha túl sokat vállalok egyszerre, esetleg legyőzhetnek. A megvalósításhoz vezető úton egyre több olyan lehetőséget fedezek fel, ami korábban nem jutott eszembe, legfeljebb azt tudtam, hová akarok eljutni, de a hogyanról fogalmam sem volt. Már elhiszem, érzem, értem, hogy képes vagyok rá!

Mintha eddig álmodtam volna, és most felébredtem, de még ez se teljesen igaz, mert általában csak az tud álmodni és felébredni, aki él. Eddig csak fizikailag éltem, néha még azt is a minimális szinten. Az igazi életem most kezdődik, és ezúttal olyan lesz, amilyennek én akarom!

Várnak a kalandok!

Gyűlölöm a képmutatást!

És gyűlölöm a naivitásomat. Amiért minden elhatározásom ellenére újra és újra elkövetem ugyanazokat a hibákat. Pedig tudom, hogy hiba, és tudom, hogy nem kellene elgyengülnöm, és az elmúlt napokig egész jó úton haladtam, de még mindig van egy picike rész a szívemben, amelyik belekapaszkodik a reménysugárba. De nincs reménysugár, csak hazugságok vannak. Méghozzá igen szép számban.

Meg aztán az is elgondolkodtató, hogy miért dőlök be századszor is a szép szavaknak. Ha pontosan tudom, hogy mikor miben nem őszinte valaki egy másik emberrel, akkor miért gondolom azt, hogy pont nekem mond mindig igazat? Ha másnak hazudik, akkor miért hiszem, hogy előttem nincsenek titkai? És miért van az, hogy ezt 16-18 évesen egy kézlegyintéssel elintéztem és tovább tudtam lépni az ilyen embereken, most meg felnőttként, amikor állítólag több eszemnek kéne lenni, nem tudok értelmesen gondolkozni?

Annyira rossz, hogy ez csak egy kis területe az életemnek, mégis ennyire befolyásolja az általános hangulatomat! Örülnöm kéne, hisz jól alakul a karrierem, jók a jövőbeli kilátásaim, vannak céljaim, álmaim, hitem (ez az utolsó teljesen új számomra, valójában sosem volt), mégse teljes az örömöm. Mit ér mindez, ha nincs kivel megosztani? Mit ér, ha esténként az üres lakásba kell hazamennem, ha nincs, akinek elmeséljem életem boldog pillanatait és nincs, aki vígasztal, ha megbántva érzem magam? Aki szavak nélkül is ért, és akit szavak nélkül is értek?

Felkelek a földről, mert muszáj. És mert magam előtt megígértem, pár héttel ezelőtt. Na persze amikor valaki épp próbál talpra állni, akkor még nagyon nagy a bizonytalanság, könnyű újra földre teríteni bárkit, így valójában nincs is min csodálkozni, hogy van, aki egyetlen szóval az égig emel és ugyanúgy egyetlen szó kell, hogy elkezdődjön a zuhanás. De többé nem hagyom magam!

Hiányzik a szerelem. Nem tudok úgy élni, hogy ne szeressek valakit, és ami a legrosszabb, hogy ha szeretek valakit, akkor azt teljes szívemből teszem. Pontosan ezért csalódok minden alkalommal olyan mélyen. Csak azt nem tudom, hogyan tudnék úgy szeretni, hogy közben ne égessem meg magam…

Megint elhanyagoltam az írást. Aztán meg örülhetek, ha nem marad ki semmi fontos. Bár ha jobban belegondolok, ami kimarad és megfeledkezem róla, az talán annyira nem is fontos.

Sokat gondolkoztam az utóbbi napokban azon, hogy miért kell fizetni olyan orvosi ellátásért, amivel jobb esetben csak nem történik javulás, rosszabb esetben viszont még ront is az ember állapotán. Ez pár napja minden alkalommal eszembe jut, valahányszor a tükörbe nézek. Amikor egy félrekezelt bőrfertőzésnek olyan heges nyomai maradnak, amit a bőrgyógyász szerint csak “kozmetológiai” (nem kozmetikai, valójában egyfajta műtét nélküli plasztikai) beavatkozás képes eltüntetni, az már nem is a bosszantó kategóriába kerül. És még örülhetek, mert mi van, ha valami szervi bajt kezelnek hasonló “hatékonysággal”? A végén a családomtól kérnek bocsánatot, mert tőlem már nem lehet? Így meg persze csak az arcom ment tönkre. Ja, és ha ez engem zavar, akkor fizessem ki a lézeres bőrnyúzást, mert ez nem egészségügyi, hanem már szépészeti beavatkozás. Amit az egészségügynek “köszönhetek”. Köszönöm! Igazán…

Aztán: ha már a morcogásnál tartok, gyorsan lerendezem a másik, legfrissebb szívfájdalmamat is. Mi történik akkor, ha egy autópályán épp útépítés zajlik, elterelésekkel, sávlezárásokkal, hogy aztán a szerencsétlen, környéket nem kellően ismerő (értsd: én) sofőr úgy elkeveredik, hogy egyszer csak azt veszi észre, egyenesen ráhajtott a fizetős szakaszra, még mielőtt lett volna ideje lehajtani az utolsó lehetőségnél??? Most pár hétig reménykedhetek abban, hogy az autópálya-matricát csak szúrópróba-szerűen fotózzák a kocsikon, és amikor én így eltévedtem, akkor épp nem működött a szerkezet. Persze amint tudtam, ki is jöttem onnan, de azért addig is volt jó pár kilométer. Hátha elfogadják kifogásnak, hogy eltévedtem.

A magánéletet egyre inkább lezártnak tekintem. Mármint olyan szempontból, hogy egyáltalán nem vágyom új kapcsolatra. Nem is emlékszem, voltam-e már ennyi ideig egyedül, társ nélkül, leszámítva persze életem első 17 évét. De kezdek egyre jobban hozzászokni. Csak az a fura, hogy magam sem tudom eldönteni, tudok-e a hátralévő időben egyedül lenni. Valahol vágyom arra, hogy legyen, akihez esténként hozzábújhatok, akit napközben felhívhatok, akit félthetek és aki értem szintúgy aggódik. Másrészről viszont az is biztos, hogy nagyon sokat kell bizonyítania annak, aki el akarja nyerni a bizalmam. Sajnos ez a legutóbbi eset nemcsak egy szimpla szakítás volt, és azt vettem észre magamon az utóbbi hónapokban, hogy érzelmileg bezárultam. Baráti szinten továbbra is bárkivel elcsevegek, de ha valaki bókol vagy más közeledést veszek észre, egy pillanat alatt ott a vastag fal. Egyfajta önvédelem. Egyelőre jó így, még sokáig jó lesz. De ha az eszemre hallgatok, tudomásul kell vennem, hogy már nincs időm azt mondani: ó, semmi baj, van még 10-15 évem családot alapítani! Egy frászt van. 31 éves múltam, legjobb esetben is 4-5 évem van, utána már ugrásszerűen nőnek a kockázatok. Szóval eléggé kényszernek érzem, és ez blokkol.

Lehet, hogy valami ilyesmi miatt futamodott meg….? Hiába volt jó minden, pont ez jelentett egyfajta kényszert, és ez elől csak menekülni lehet. Kár. De nem akarom, hogy csak azért legyen valakim, hogy ne legyek magamban! Azt nem. Különben is, most sokkal fontosabbra kell koncentrálnom. Végre, életemben először, úgy érzem, hogy a helyes úton járok a karrieremben. Eddig sosem tudtam igazán, mit akarok. Na jó, nem mintha most hirtelen minden megvilágosodott volna, de azt tudom, hogy a mostani helyzetet nagyon élvezem. A magam ura leszek, és nem a főnök zsebéért, hanem a saját céljaimért dolgozom! Most még átmenetileg albérletbe kell mennem, de jó érzéssel tölt el, hogy tudom, minden eddiginél nagyobb mértékben vagyok felelős azért, hogy teljesíthessem az ígéretemet: 2008 karácsonyán lakásavató bulit tartok!

Egyébként meg jól érzem magam. Azt hiszem, már múltkor is írtam ezt, de napról napra erősebb vagyok lelkileg. Ma voltam fodrásznál, 2 hét alatt a “soha nem tudnék szőke lenni”-ből eljutottam a “csináljuk szőkére a hajam”-ig. Megdöbbentő: ez tényleg jó!!! Meg vágattam is belőle, most alig ér a vállamig, de legalább 5 évet fiatalított rajtam. Hiába, 18 kiló mínusszal (majdnem 19! – és már csak másfél van a hőn áhított 56-ig!) muszáj volt ruhatárat cserélnem, ilyen alakkal már nem kell elbújni a szürke tömegben, jöhettek-jöhetnek a tarka, vidám színek, ehhez pedig egyszerűen nem lehetett kihagyni, hogy a fejemen is fiatalodjak. Reszkess, Világ, egy új Annie született!

Eltelt több mint egy hét, és annyi minden történt ezalatt, hogy szinte nem is győzöm számba venni. Pedig többször is készültem leírni, ami foglalkoztat, de valahogy mindig elmaradt: vagy épp nem volt alkalmas az idő rá, vagy a hangulat hiányzott. De most már ideje pótolni az elmaradást, különben kárba veszne sok érdekes, elgondolkodtató vagy épp mókás pillanat.

Hétfőn például eléggé kiakadtam. Megállapítottam, hogy sajnos az orvostudomány még mindig nem áll a helyzet magaslatán. Az egész nagyjából négy hónapja kezdődött, amikor szinte egyik napról a másikra az arcom átváltozott Quasimodová, és senki nem tudta, mitől. Találgattak, próbálkoztak, kísérleteztek, szó szerint, mert volt olyan ecsetelő, amire azt mondta a bőrgyógyász: “aztán majd meglátjuk, mi történik”. Történt is, a gyógyulás helyett egyre rosszabb lett minden. Végül úgy 2 hónap után feladtam, mert akkor már az utcára is szégyelltem kimenni. Gondoltak gyógyszerallergiától kezdve fertőzésen át az ételeken keresztül mindenre, de azért mégiscsak felháborító, hogy 4 hónapnak kell eltelnie, míg egy tinédzserkori pattanást meg tudnak különböztetni egy gomba okozta bőrfertőzéstől! Na jó, lehet, hogy már 2 hónapja is meg tudták volna mondani, feltéve, hogy én nem veszítem el minden hitemet az orvosokkal szemben és nem tiltakozom kézzel-lábbal egy újabb “szakember” újabb találgatása ellen. Mindenesetre elismerésem a Bőrklinika orvosainak, akik egyike végre nem távdiagnosztikával, hanem valódi vizsgálatokkal és szakértelemmel (értsd: laborvizsgálatok, célzottan!) állapította meg a baj okát. Úgyhogy egy hete már nem a pattanásokat kezelem, hanem az azokat kiváltó gombát és mikroszkopikus parazitát irtom – határozottan jó eredménnyel, a bőröm láthatóan javul, bár tisztában vagyok vele, hogy mire a gyulladások nyomai végleg eltűnnek, az beletelik még néhány hétbe.

Szerdán meg vicces szituációba keveredtem. Vacsora a baráti társasággal, találkozás egy hónapok óta nem látott ismerőssel, majd beszélgetés egész este – kényes témákról, magánéletről, lelki dolgokról, mindezt kissé félrehúzódva a társaságtól. Kicsit később indulás fagyizni, srác felajánlja, hogy ne menjünk két kocsival, úgyis macerás a környéken parkolóhelyet találni, még éjszaka is, elvisz, aztán majd visszahoz az autómhoz. Szóval fagyi, beszélgetés a többiekkel, aztán elköszönés, diszkréten elindulunk egyszerre a kocsihoz, beülünk és elhajtunk. Azóta is majd’ megöl a kíváncsiság, vajon hol tart a jónép a kombinálásban? Ebben ugyanis profik.

Pénteken újabb állásinterjú, biztosítási üzletág, bár ez látszólag más, mint a többi. A piac egészen új szegmensét célozza meg, új befektetési formával, vagyis nem teljesen új, de ahhoz eléggé, hogy még ne legyen konkurenciája. Mindehhez csábító javadalmazási rendszer társul, nem a semmiből kell felépíteni a várat, megkapom az építőanyagot, sőt, némi indulótőkét is, míg a vár benépesül látogatókkal. Augusztusban csak képzés, szeptembertől viszont kőkemény munka, de ha 2008 karácsonyán tényleg lakásavatóra akarom hívni a leendő főnökömet és a munkatársaimat, akkor nem is szabad lazítani.
Szombaton is voltam interjún, ami valójában nem is interjú volt, csak egy teszt, meg némi információhalmaz a kínált munkáról. Egy háromkörös válogatás első fordulója, de valahol a szívem mélyén azt remélem, nem jutok el a másodikig. Nem szeretek nemet mondani, de az első találkozás alapján túl sok a negatív benyomás. Például nem értem, hogy egy gazdasági jellegű, osztályvezetői munkához mi köze annak, hogy hány centi vagyok és hány kiló? No meg ha középvezetőnek megyek, akkor fura, hogy miért kell a pincéből kezdenem megmászni a ranglétrát. Akkor is meg tudom állapítani, hogy milyen egy tojás, ha nem én tojom, szóval egy pék-osztályt simán el lehet irányítani akkor is, ha nem tudok csodaszépen kenyeret dagasztani. Ráadásul mindezt egy egyszerű adminfizetésért?!

Ja, és anyuéknak is volt házassági évfordulója. Nem egy különleges évszám, majd jövőre lesz megint nagyobb ünnepség, most csak virágot kaptak, meg vacsiztunk egy lazát, sok salátával és finom húsokkal kinn a medence mellett.

Már csak egyvalami okoz fejtörést. 1-2 napon belül hazaér “Ő”, és bár beszéltünk róla, hogy ebben a hónapban még nem lesz fizetésem (ez még akkor volt, amikor elkezdtem a telekom-cégnél dolgozni, és úgy volt, hogy majd a kész szerződések után, 2-3 hónap múlva jön a pénz), most mégis nagy gondban vagyok, hisz hó végén el kéne hoznom a cuccaimat. Épp csak nincs hova és nincs miből. Pedig sürgősen jó lenne megoldást találni, hisz a legégetőbb probléma az internet-kérdés, anélkül a mellékállást sem tudom csinálni. De bízom benne, hogy ki tudunk találni egy ésszerű, mindenki számára megnyugtató kompromisszumot.

Kíváncsi vagyok az elkövetkező hetekre, leginkább az augusztusra, akkor nagyon sok területen változásra számítok.

Változatos nap ez a mai, és még nincs vége. Mindenesetre ma valahogy úgy érzem, hogy elindultak a dolgok. Azt még nem tudom, hogy merrefelé, jó vagy rossz irányba, de hogy megmozdult a világ, az biztos.

Tegnap jó sokat utazgattunk, anyu kap új szemüveget, végre normálisan megvizsgálták a szemét. Az a vicces, hogy a szemészeten csak odaültetik a nagy tábla elé, aztán “kb” beállítják a megfelelő dioptriát, közben meg egy fotós üzletben profibb vizsgálatot csinálnak! Szóval a lényeg, hogy rendesen kielemezték, miért fárad el a szeme a jó dioptria mellett is fél óra után, és nemsokára meglesz az új, elegáns szemüveg.

Voltunk Ikeában is, azt csak azért, mert még anyu sosem volt, meg különben is, “ha már úgyis arra járunk”… Erre ma megint mehetek, mert annyira tetszett neki a mókás formájú jégkocka-forma, hogy kér még 3 garnitúrát belőle. Én viszont egész más szemmel nézegettem a dolgokat. Régebben csak egy-két kiegészítőt szereztem be, de most arra gondoltam, vajon hogyan rendezném be azt a lakást, amit remélhetőleg tényleg ki tudok venni albérletbe? Egyelőre az se biztos, hogy mikortól lesz kiadó, jó lenne, ha mielőbb lépni tudnék, mindenkinek így lesz a jó. Addigra persze az álláskérdés is megnyugtatóan rendeződik, benne van a levegőben, szóval muszáj így történni! Láttam gyönyörű labdarózsa-formájú állólámpát, az illik az ágyamhoz, és sok ötletem van a bútorokra, a berendezésre, a színekre vonatkozóan is.

Akartam ma vért adni, de kiderült, hogy bizonyos napokon (vagy ahhoz közel) kockázatos, a nagy veszteség megterhelné a szervezetet, úgyhogy nem adtam. Nem baj, úgyis késésben voltak a vöröskeresztesek is, állítólag 11-12 órára végeztem volna (pedig már 9-kor ott voltam, csak ők is akkor kezdtek összerendeződni). Így aztán elintéztem a szerkesztést, beszélgettem egy régi ismerőssel, aztán nemsokára találkozom egy barátnőmmel, közben persze megveszem anyu jégkockatartóit.

Kéne pár fotó. Egyre többször merül fel a kérdés, és mindig rá kell döbbennem, az elmúlt időszakban alig készült rólam valami maradandó. Persze amikor az ember 76 kilót cipel, nem szívesen örökíti meg, de most már ideje lenne frissíteni. Ez csak úgy eszembe jutott. Sokat változtam, és az arcomat leszámítva végre jól érzem magam a bőrömben. Aztán előbb-utóbb csak rendbejön az arcom is, nem viselhetem egy életen át egy kémiai melléfogás nyomait! Hétfőn okosabb leszek.

Kezdek magamra találni.